Dunainé Szűcs Katalin nem szokványos módon kezdte családsegítő, majd később családterapeuta pályafutását, másodéves hallgatóként már negyedéves egyetemisták végezték nála a szakmai gyakorlatukat. Hogy miként találta meg hivatását, melyek a szakma szépségei és nehézségei, illetve hogy milyen tanácsai vannak a kezdő szociális munkásoknak, erről beszélgettünk az alábbi interjúban.
1999-ben végeztél az Egészségügyi Főiskolai Karon (az Egészségtudományi és Szociális Képzési Kar jogelődje) szociális munka képzésén. Milyen út vezetett a családterápiáig?
Noha könyvtárosként kezdtem el dolgozni, az itt szerzett munkatapasztalat egyáltalán nem bizonyult kitérőnek, hiszen megtanultam hogyan kell kiselőadásokat tartani, kisebb- nagyobb csoportokkal bánni, sőt az első kihívás az volt, hogy verbuváljak össze 15-16 éves fiatalokat pszichodráma csoport indításához. Tekintve, hogy mindössze 18 éves voltam, ez nagyon testhezálló feladatnak bizonyult, akkoriban olvastam először a pszichodráma hatásairól, működéséről.
Utána következett hat év az S.O.S. Lelki Elsősegély Szolgálatnál, három évig mint önkéntes, három évig mint főállású ügyelő. A rendszerváltás környékén már nagyon sok szociális gond került a felszínre, akkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy a segítő szakmákban képzelem el a jövőm. A szociális munka és a pszichológia merült fel, mint lehetőség, de ez utóbbit nem tudtam volna munka mellett végezni, így a szociális munkára esett a választásom.
’96-ban egy rövid ideig a népkonyha ellátáson dolgoztam, utána kerültem a Homokháti Szociális Központba családsegítőként, később pedig családterapeutaként. Hatalmas szerencsém volt, hogy Székely Ilonától, a nemzetközi hírű családterapeutától tanulhattam, ugyanis ez volt az utolsó magyarországi képzése, amin én is részt vehettem.
Milyen emlékeid vannak az Egészségügyi Főiskolai Karról?
Szellemi műhely volt számomra a főiskola, Tunyogi József tanár úr tanított. Ekkor már családsegítőként dolgoztam a mórahalmi központban, így az elméleti tudás mellett munkatapasztalatot is szerezhettem. Nehéz volt gyakorlóhelyeket találni akkoriban, így megkérdezték tőlem, hogy tudnék-e negyedéves nagygyakorlatosokat fogadni. Másodéves voltam, de igent mondtam, és ettől kezdve gyakorlatokat is vezettem.
Miben látod a szakma szépségeit? Illetve milyen nehézségek merülnek fel egy családterapeuta munkája során?
Én a rendszerszemlélet nagy szerelmese vagyok, izgalmas téma, hogy egy családban milyen kölcsönhatások alakítják a dinamikát, egy többgenerációs családmodellben például horizontálisan, vertikálisan, minden irányból hatások érik a feleket.
A transzgenerációs mintákat úgy szoktuk felfejteni, hogy megfigyeljük a páciens mely reakciója túlzó. Az első fontos lépés a tudatosítás, a következő a veszteség elgyászolása, ez gyakran fájdalommal, sírással jár. Ezután a páciensnek meg kell találnia a saját helyét a történetben, hiszen nem csak a másik fél cselekszik, ő maga is részt vesz az eseményekben. Félreértés ne essék, ez nem áldozathibáztatás, hanem látnia kell a saját szerepét is az adott helyzetben. Különféle szemléltetőeszközöket használok a családi kapcsolatok ábrázolásához, például kavicsok elhelyezésével mutatom be az alá-, vagy fölérendeltségi viszonyokat.
Kihívást jelent, hogy jönnek a szolgáltatásra kötelezettek is, mint egy falat kenyérre, olyan nagy szükségük lenne a családterápiára, mégis elzárkóznak. Egyik alkalommal, amikor megkérdeztem egy szintén együttműködésre kötelezett, hangadó asszonyságot, hogy mit szeretne elérni a találkozóinkkal, kifakadt: - Legszívesebben megszabadulni maguktól!
A terápia során természetesen nem változtak meg varázsütésre, hiszen egy olyan családban, ahol ilyen mértékű a kifosztottság, mást jelent a siker. Például azt, hogy elkezdtek együttműködni, a gyerekek alapszintű ellátása is megtörtént. A munkámban talán az a legnagyobb szépség, amikor a kliens átfordul, és ő is változni akar.
A célom, hogy még egy kisebb településen se számítson szégyennek, ha valaki családterápiára jár. Úgy tudom vonzóbbá tenni a szociális munkát, ha az arcomat adom hozzá, emiatt rengeteg előadást tartok a környéken. Hogy idézzek egy kliensemtől , „a szociális munka nem érdekel, de magával szívesen elbeszélgetek.”
Milyen beállítottságú diákoknak javasolnád a szociális munkát, mint hivatást?
Szükséges hozzá érdeklődés, türelem, némi humorérzék, és meg kell tudnunk húzni a határokat. Szombat délben az utcán összefutva nem értekezek családi gondokról, azt szoktam mondani ilyen esetben, hogy becsüljük meg a problémát annyira, hogy leüljünk és megbeszéljük megfelelő körülmények között fogadóidőben. Pályakezdőként az a kritikus pont, amikor már fél éve együtt dolgozunk egy klienssel, de még mindig nagyon sok a működési zavar. Ilyenkor újra kell definiálni magunkban a siker fogalmát. Például lehet, hogy még mindig rengeteget vitatkoznak a családtagok, de már nincs fizikai bántalmazás, vagy önként jönnek tanácsadásra.
Megfigyeltem, ahogy telnek az évek, továbbra sem kell erőt vennem magamon, a másik fél iránti érdeklődés bennem van. Ez nem nagy titok, vagy különleges képesség, egyszerűen érdekel, amit a másik fél mond.
